3. rész

Az álmaink a saját külön világunk melynek történései 
befolyásolják  a minden napi életünket.

Előre is bocsánat a helyesírási hibákért.


Nem tudom honnét tudta az a férfi a nevemet vagy azt hogy hol lakok, én sem találtam volna haza. Az sem lehetett véletlen hogy a parkban találkoztunk. Már semmit sem értek. - Bementem a fürdőszobámba tele engedtem a kádat forró vízzel, le vettem a ruháim és bele ültem a nyakig érő meleg vízbe. Elgondolkodtam a kádban és elszundítottam. Álmomban egy angyalt láttam, de egy csuklya takarta arcát. Hatalmasak voltak a szárnyai és feketék. Olyan valóságos volt, hogy még én sem tudtam biztosan hogy csak álom. Amikor felém lépett és a kezét nyújtotta felébredtem. Ha akkor nem kelek fel belefulladhattam volna a vízbe. Csak az álmom járt a fejemben, még Chris-t is elfelejtettem. Álmodtam már furcsa dolgokat és ez az álom a két fejű osztálytárshoz, a hat farkú macskához akinek csak egy szeme volt és a félig hal kutyához képest semminek tűnik, de nekem mégis ez volt a legfurcsább mind kézül. - Miután felöltöztem a szobámba mentem hallgattam még egy kis zenét és elaludtam. Amikor felkeltem az ágyamon tollak voltak. Olyanok voltak mint valami madáré, de fénylő fekete színük volt és akkorák voltak mint a tenyerem. Nem tudom honét kerültek oda, de rögtön a tegnapi álom jelent meg előttem. Nem akartam többé arra az angyalra gondolni, pedig voltaképpen neki köszönhetem az életem. Össze szedtem a tollakat és egy lila virágokkal díszített fekete fa dobozba tettem őket amit egy kis lakattal lehetett bezárni. Amint elfordítottam a kulcsot egy jó helyet kerestem a ládikának. Az ágyam mögött volt egy rés a falban ahova a naplóim rejtettem, fontosabbnak tartottam a doboz tartalmát ezért a füzeteket csak betettem az ágyneműtartóm aljába. A kulcsnak nem találtam megfelelő helyet ezért rá fűztem egy madzagra és a nyakamba akasztottam. Felvettem egy fekete farmert és egy pólót amin a kedvenc bandám logója volt. A kulcsot a pólóm alá rejtettem. Le mentem az emeletről a konyhába és megreggeliztem. Amikor végeztem az evéssel felvettem a kabátom és elhagytam a házat. A hó még mindig esett már napok óta egyfolytában, már lassan térdig ér. Az iskola felé menet szembe jött velem három felsőbb éves fiú, csak reménykedni mertem benne, hogy elmennek mellettem. Amikor pont elhaladtak kicsúszott a számon hogy "Hála istennek!", halkan mondtam, de nem elég halkan. Az egyik megfordult és rám nézett.
- Van valami bajod? - megragadta a hajam és a szemembe nézett.
- Nem hallottad mit kérdeztem? - a földre rántott a hajamnál fogva és gyomron rúgott. A másik kettő hangosan röhögött a hátam mögött. A nevetés pár perc múlva hirtelen abbamaradt.
- Milyen gerinctelen férgek vernek meg ok nélkül egy lányt?! - egy férfi hangja törte meg a csendet és valaki megfogta a vállam hátulról. Hirtelen felkaptam a fejem és Chris-t láttam a két srác mellett állni.
- Pont ez a kis buzi akarja nekünk megmondani mit csináljunk?!! - az egyik elkezdett röhögve kiabálni. Chris a fiú egyik kezét a háta mögé szorította és a hatalmas téglafalnak nyomta, aztán tekert egyet a karján és szinte hallani lehetett ahogy a srác csontjai darabokra törnek. A másikat, aki segíteni próbált úgy gyomron rúgta, hogy az minden hang nélkül a földre csuklott. Mire Chris elintézte azt a kettőt a harmadik eltűnt.
- Ha még egyszer hozzá értek nem ússzátok meg ennyivel! - szólt vissza Chris, de választ már nem kapott.
- Nincs semmi bajod? - kérdezte aggódóan.
- Nem nincs. Köszönöm. De hogy kerültél oda? - kérdeztem gyanakvó tekintettel.
- Nem messze dolgozom a sulidtól és épp dolgozni mentem. - először gyanúsnak találtam, hogy mindig ott van ha kell, de nem kételkedtem. Ez megmagyarázná, hogy pár napja miért láttam ugyan itt sétálni.
- Mennem kell mert elkések. - egy puszit nyomott az arcomra és elköszönt. Meglepődtem, de valahogy jól esett. Gyorsan felszaladtam az iskola emeletére és helyet foglaltam a terem végében. Az óra elején a tanár egy ismeretlen fiúval az oldalán jött be. A stílusa hasonlított Chrisére.
- Ő itt az új osztálytársatok Ricky Olson. Legyetek vele kedvesek és segítsetek neki beilleszkedni. - a tanár gyorsan elmondta a megszokott szöveget és le ültette. Az új diák végig járta a padsorokat és megakadt rajtam a szeme. Elindult és a padomnak támaszkodva megállt.
- Szia! Ide ülhetek? - kérdezte az ég kék szemű srác. Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet és a fal felé fordultam.
- Mi a baj, csak nem szégyenlős vagy? - kérdezte és gonoszan elmosolyodott.
- Nem, csak nem vagyok oda az emberek társaságáért!
- Pedig úgy láttam oda kint egész jól elvoltál azzal az alakkal. Én a helyedben vigyáznák kivel barátkozok. - mondta az utolsó mondatot halkan és a mosolya fokozatossan lehervadt arcáról. Nem értettem miről beszél vagy mit tud Chris-ről, de jobban bele gondolva lehet hogy igaza van. Én a nevén kívül semmit nem tudok róla.
Már majdnem vége volt az órának, mikor Ricky meg bökdösött és egy papír facnit nyújtott felém. A lapon egy rövid kérdés volt: "Hiszel a démonokban?"

2. rész

Egy mosoly nem kerül semmibe, mégis többet ér a legdrágább ajándéknál.

Valamiért nem tudom elfelejteni azt a férfit. Már három nap telt el, de azóta egyszer sem láttam. Minden este róla álmodtam. Nem tudtam aludni, felvettem a kabátom és a csizmám, ki mentem az utcára és gondolkozás nélkül elindultam. Nagyon hideg volt. A földön a hó még bokáig ért, de most éppen nem esett. A hidegtől minden egyes lélegzetem látszott a sötétben. Nem tudtam merre menjek, igazából nem is figyeltem hogy merre jöttem. Nem tudtam merre vagyok, nem igazán szoktam a sulin kívül máshova menni. Az út egyik oldalán egy már bezárt kávézó, a másikon pedig egy park volt. Nem volt ismerős a környék. Leültem az egyik padra a parkban és gondolkozni kezdtem.- Nem tudtam hol vagyok vagy hogy merről jöttem. Egyedül vagyok éjszaka egy ismeretlen helyen és még csak telefon sem volt nálam.- Elkezdett esni a hó és újra eszembe jutott miért vagyok itt, de nem okolhattam azt a férfit azért mert mindig rá gondoltam és aludni sem tudtam tőle. Elbambultam mikor a szakadó havat néztem és nem vettem észre a mellettem álló ember. Nem tudtam ki volt az de nem ijedtem meg.
- Elnézést leülhetek? - kérdezte a pad másik végén várakozó idegen.
- Igen, persze. - halkan feleltem kérdésére, de nem néztem rá.
- Mit keres ilyenkor ide kint egy ilyen fiatal lány egyedül? - felnéztem a mellettem ülő férfira és még a lélegzetem is megállt. Úgy néztem rá mint aki szellemet lát.
- Mi a baj? Hirtelen olyan sápadt lettél. - ijedten nézett rám és megfogta a vállam.
- Ja, semmi. - lesütöttem a szemem, levegőt venni sem mertem és legszívesebben elfutottam volna. Lehajtott fejel ültem az alak mellett aki miatt már három napja nem tudtam aludni és próbáltam összeszedni magam. A keze végig a hátamon volt, meg nyugtatott hogy nem egyedül vagyok ott. Nem tudom mi ütött belém, már napok óta arra vágytam hogy újra lássam mégis úgy csinálok mint egy gyerek. Vettem egy nagy levegőt és ránéztem.
- Nekem mennem kell. - jelentettem ki magabiztosan és elköszöntem. Már felálltam ép indultam volna mikor megfogta a karom.
- Várj késő van, elkísérlek. - mondta és rám mosolygott.
- Nem szükséges, nem akarok gondot okozni, de azért köszönöm. - vissza mosolyogtam és elindultam az egyik irányba. Lépteket hallottam magam mögül és megfordultam. Mikor meg láttam hogy utánam jött, megálltam és néztem ahogyan lehajtott fejjel közeledik. Észrevette hogy figyelem és újra azt a bájos mosolyt láttam arcán.
- Én is erre jövök. Ha nem zavar addig mehetnénk együtt? Nem szeretek egyedül sétálni. - kérdezte és megállt velem szemben.
- Én sem. - lehet hogy rövid válasz volt, de ehhez is össze kellett szednem a bátorságom. Elindultunk és még mindig nem tudtam merre megyek, csak mentem egyenesen arra amerre elindultam.
- Ha nem szeretsz egyedül sétálni miért ültél ott a padon egymagadban ebben a sötétben? - nem mondhattam el a teljes igazságot, de hazudni nem tudtam volna. megpróbáltam elterelni a témát magamról.
- Ezt én is kérdezhetném.
- Egy barátomtól indultam haza. És te? - Gyanús lenne ha megint terelni próbálnám a témát.
- Nem tudtam aludni és ki akartam szellőztetni a fejem.
- Gondolom nem ez az első ilyen éjszakád, fáradtnak tűnsz.
- Már három napja nem aludtam. - De azt nem mondhatom hogy miatta. Kezdtem élvezni a társaságát. Már nem is figyeltem merre megyek csak mentem utána. El gondolkoztam azon hogy erre a találkozásra vártam már napok óta de nem is kérdeztem semmit, pedig annyi mindent akartam tudni róla hogy egy nap kevés lenne megkérdezni. Összeszedtem a gondolataim és fel tettem a legalapvetőbb kérdést.
- Hogy hívnak? - nem értem mit paráztam annyira egy egyszerű kérdés miatt. Széles mosollyal az  arcán mondta: Chris. Megállt és csak nézett a szemembe vagy egy percig. Barna szemei elképesztően ragyogtak, annak ellenére hogy csak egy halvány fényű utcai lámpa világított.
- Megjöttünk. - Törte meg a csendet férfias hangja.
- Köszönöm. - Még rengeteg dolgot akartam kérdezni tőle, nem akartam hogy elmenjen de nem tudtam mit tenni. Már elindultam az ajtó felé mikor elköszönt.
- Jó éjt, Nicki. - mikor meghallottam hogy a nevemen szólított a lábam földbe gyökerezett. Mikor végre utána szaladtam már késő volt, az utcán egy lelket sem láttam és abban a pillanatban a hó is elállt.

1. rész

Másnak lenni magányos érzés,de nem feltétlen vagy egyedül.

Reggel mikor felkeltem a hó úgy szakadt mint még soha. Az ablakon kinézve csak nagy fehér pelyheket láttam hullani a szintén fehér tájba. Nem szerettem a telet. Nem tudom az okát csak egyszerűen nem és kész! - Fel vettem a fekete bundás kabátom, a fekete csizmám és ezek mellé szintén fekete kesztyűt húztam. Bár menyire is ellenemre volt elindultam az iskola felé. Egyedül éreztem magam ahogy végig néztem a vidám karácsonyi hangulatú embereken. Még csak december 8. van de mindenki a karácsonyról beszél. Nekem két "fontos" ünnep is lesz a közel jövőben. A születésnapom 16.-án lesz mégsem vagyok úgy feldobva mint mások. A többségnek két ünnep két ajándék, de nekem ez 11 éves korom óta nem így van. A szüleim elváltak, anyámat az sem érdekli hogy élek-e vagy sem, apám pedig külföldre költözött a plasztikázott barátnőjével. Mindenkinek csodás gondtalan élete van csak rólam feledkeztek el. Néha csodálkozok hogy anyám még mos meg főz rám. - Már az iskola előtt jártam. mikor a fehér utcán a színes emberek közt egy feketébe öltözött ember közeledett felém. Amikor már csak pár méter volt köztünk már tisztán láttam hogy egy húszon éves férfi az. Fekete haja volt ami kicsit hosszabb volt az átlagosnál. Olyan gyönyörű barna szemei voltak amilyeneket még soha nem láttam. Ajkaiban piercingék csillogtak és fülében fültágító volt. Tetőtől talpig fekete ruhái miatt fehér bőre szinte világított. Ritkán látok ilyen embereket. Valahogy megnyugtató látni valakit aki hasonlít rám. Az az előbbi magány eltűnt és egy furcsa vágyakozás vette át a helyét. Amikor elhaladt mellettem szinte reflexszerűen fordultam az ismeretlen férfi után és csak néztem ahogy az alakja távolodik és lassan elhalványul. Amikor az iskolába értem, felmentem az emeletre be mentem a terembe és leültem az ablak felőli utolsó padba. Az óra elejétől a végéig csak mereven bámultam ki az ablakon és néztem ahogyan szállingóztak a hópelyhek. Ahogyan néztem a havat eszembe jutottak azok a fehér pelyhek a férfi hajában. Annyi megválaszolatlan kérdés merült fel bennem aminek a megválaszolására egy teljes nap kevés lenne. A tanítás szinte pillanatok alatt véget ért amíg azon az idegenen gondolkoztam. Nem zavart hogy az idő olyan gyorsan telt hiszen barátaim nem voltak mindenki mindig kiközösített, kigúnyolt és megalázott. Haza indultam és csak reménykedtem abban hogy újra láthatom azt a rejtélyes alakot.