2. rész

Egy mosoly nem kerül semmibe, mégis többet ér a legdrágább ajándéknál.

Valamiért nem tudom elfelejteni azt a férfit. Már három nap telt el, de azóta egyszer sem láttam. Minden este róla álmodtam. Nem tudtam aludni, felvettem a kabátom és a csizmám, ki mentem az utcára és gondolkozás nélkül elindultam. Nagyon hideg volt. A földön a hó még bokáig ért, de most éppen nem esett. A hidegtől minden egyes lélegzetem látszott a sötétben. Nem tudtam merre menjek, igazából nem is figyeltem hogy merre jöttem. Nem tudtam merre vagyok, nem igazán szoktam a sulin kívül máshova menni. Az út egyik oldalán egy már bezárt kávézó, a másikon pedig egy park volt. Nem volt ismerős a környék. Leültem az egyik padra a parkban és gondolkozni kezdtem.- Nem tudtam hol vagyok vagy hogy merről jöttem. Egyedül vagyok éjszaka egy ismeretlen helyen és még csak telefon sem volt nálam.- Elkezdett esni a hó és újra eszembe jutott miért vagyok itt, de nem okolhattam azt a férfit azért mert mindig rá gondoltam és aludni sem tudtam tőle. Elbambultam mikor a szakadó havat néztem és nem vettem észre a mellettem álló ember. Nem tudtam ki volt az de nem ijedtem meg.
- Elnézést leülhetek? - kérdezte a pad másik végén várakozó idegen.
- Igen, persze. - halkan feleltem kérdésére, de nem néztem rá.
- Mit keres ilyenkor ide kint egy ilyen fiatal lány egyedül? - felnéztem a mellettem ülő férfira és még a lélegzetem is megállt. Úgy néztem rá mint aki szellemet lát.
- Mi a baj? Hirtelen olyan sápadt lettél. - ijedten nézett rám és megfogta a vállam.
- Ja, semmi. - lesütöttem a szemem, levegőt venni sem mertem és legszívesebben elfutottam volna. Lehajtott fejel ültem az alak mellett aki miatt már három napja nem tudtam aludni és próbáltam összeszedni magam. A keze végig a hátamon volt, meg nyugtatott hogy nem egyedül vagyok ott. Nem tudom mi ütött belém, már napok óta arra vágytam hogy újra lássam mégis úgy csinálok mint egy gyerek. Vettem egy nagy levegőt és ránéztem.
- Nekem mennem kell. - jelentettem ki magabiztosan és elköszöntem. Már felálltam ép indultam volna mikor megfogta a karom.
- Várj késő van, elkísérlek. - mondta és rám mosolygott.
- Nem szükséges, nem akarok gondot okozni, de azért köszönöm. - vissza mosolyogtam és elindultam az egyik irányba. Lépteket hallottam magam mögül és megfordultam. Mikor meg láttam hogy utánam jött, megálltam és néztem ahogyan lehajtott fejjel közeledik. Észrevette hogy figyelem és újra azt a bájos mosolyt láttam arcán.
- Én is erre jövök. Ha nem zavar addig mehetnénk együtt? Nem szeretek egyedül sétálni. - kérdezte és megállt velem szemben.
- Én sem. - lehet hogy rövid válasz volt, de ehhez is össze kellett szednem a bátorságom. Elindultunk és még mindig nem tudtam merre megyek, csak mentem egyenesen arra amerre elindultam.
- Ha nem szeretsz egyedül sétálni miért ültél ott a padon egymagadban ebben a sötétben? - nem mondhattam el a teljes igazságot, de hazudni nem tudtam volna. megpróbáltam elterelni a témát magamról.
- Ezt én is kérdezhetném.
- Egy barátomtól indultam haza. És te? - Gyanús lenne ha megint terelni próbálnám a témát.
- Nem tudtam aludni és ki akartam szellőztetni a fejem.
- Gondolom nem ez az első ilyen éjszakád, fáradtnak tűnsz.
- Már három napja nem aludtam. - De azt nem mondhatom hogy miatta. Kezdtem élvezni a társaságát. Már nem is figyeltem merre megyek csak mentem utána. El gondolkoztam azon hogy erre a találkozásra vártam már napok óta de nem is kérdeztem semmit, pedig annyi mindent akartam tudni róla hogy egy nap kevés lenne megkérdezni. Összeszedtem a gondolataim és fel tettem a legalapvetőbb kérdést.
- Hogy hívnak? - nem értem mit paráztam annyira egy egyszerű kérdés miatt. Széles mosollyal az  arcán mondta: Chris. Megállt és csak nézett a szemembe vagy egy percig. Barna szemei elképesztően ragyogtak, annak ellenére hogy csak egy halvány fényű utcai lámpa világított.
- Megjöttünk. - Törte meg a csendet férfias hangja.
- Köszönöm. - Még rengeteg dolgot akartam kérdezni tőle, nem akartam hogy elmenjen de nem tudtam mit tenni. Már elindultam az ajtó felé mikor elköszönt.
- Jó éjt, Nicki. - mikor meghallottam hogy a nevemen szólított a lábam földbe gyökerezett. Mikor végre utána szaladtam már késő volt, az utcán egy lelket sem láttam és abban a pillanatban a hó is elállt.